Aki ismer, tudja, hogy alapvetően egy vidám, optimista ember vagyok, de vannak helyzetek, amikor nehéz annak lenni. A Pécsi Klinikán tudatosították bennem, hogy nem simán miómáim vannak, hanem igen csak súlyos a helyzet és műtét nélkül komoly bajom lehet...

Nagy izgalommal készültem Pécsre, mert hittem benne, hogy csupa jó dolgot fogok hallani. 11-re volt időpontom és kevés várakozás után be is hívtak. Nagyon kedves volt mindenki velem, a doki úgy vizsgált meg, hogy szinte észre sem vettem és természetesen elküldtek UH-ra. Ott egy kicsit többet kellett várni, de nem volt vészes. Egy idős orvos volt, akit az asszisztens folyamatosan osztott, mert valószínűleg korából adódóan kicsit szórakozott volt. Először egy miómát látott, de mondtam, hogy kettő van és kiderült, hogy annyira közel vannak egymáshoz, hogy szinte összeérnek. A méretük meghatározása mindig nehéz, mivel nem szabályos az alakjuk, hanem olyan mint egy krumpli, kb. mindegyiket 5 x 3 centisnek mérte. Ez még nem is gond, de az egyik a méh hátsó falában van, a másik a fundusban (méhfenék) és a méh összes rétegét érinti. Amikor ezt diktálta az asszisztensnek, már sejtettem, hogy nem jelent túl jót. Visszamentem a másik rendelőbe, de a folyosón összefutottam az egyik asszisztenssel, aki nagyon kedves volt és mondta, hogy üljek le kicsit a váróban és hamarosan hívni fognak. Megdöbbentem, hogy megismert a folyosón és hogy ennyire végtelenül kedvesen bánt velem. Kicsit ismét várnom kellett és egy fiatal orvosnő jött, aki elmondta, hogy mindenképpen műteni kell, ha szeretnék gyereket, ha nem, mert annyira súlyos a helyzet, hogy ha nem veszik ki, akkor súlyos anémiát fog okozni és ki tudja még mi történhet velem. Azt is elmondta, hogy nagy valószínűséggel nyitott hasi műtét lesz, mert úgy biztonságosabban el tudják távolítani, de tízből egy esetben a műtét közben olyan vérzés lép fel, hogy a méhet is el kell távolítani. Szeptember 21-ére kaptam időpontot az intézet igazgatóhoz, aki eldönti milyen műtét lesz és akkor kapom meg az időpontot is. 

Végig hittem benne, hogy jobbakat hallok, így eléggé csalódott voltam, de végre biztos lehetek benne, hogy mi bajom, mennyire súlyos, mert itt egyértelműen megmondták. A vizsgálat után, a stressz hatására elsírtam magam (pedig nem vagyok egy sírós fajta), és jó fél óra kellett, hogy megnyugodjak. Párommal beültünk egy kis étteremben és az isteni ebéd segített túllépni a feszültségen.

Azóta viszont nem vagyok jól lelkileg. Nem azért, ami rám vár. Persze félek tőle, de nem ez bánt nagyon. Az bánt, ami a múltban történt, nem tudok túllépni azon, hogy az első orvos egy éven át nem vizsgált meg és valószínűleg az alatt az egy év alatt nőttek nagyra a miómák, az alatt az idő alatt lett ilyen súlyos az állapotom. Ha az első tünetnél csinált volna UH-t, akkor valószínűleg sokkal kisebb miómákat diagnosztizált volna és nem kerültem volna soha ilyen helyzetbe. Az biztos, hogy a miómák a terhesség és a missed ab műtét után kezdtek el növekedni, hiszen a terhességi UH-n még nem látszottak, sőt előtte néhány hónappal voltam hasi Uh-n és akkor sem.  De nem csak ez bánt. Az is bánt, hogy a terhességem előtt jó pár évig nem voltam nőgyógyásznál. Igaz ha lettem volna sem valószínű, hogy megnézett volna ultrahanggal. És végezetül az is bánt, hogy 30 éves kor felett ugyanolyan fontos lenne a mióma szűrés, mint a rákszűrés. Ezt is propagálni kellene, hogy senki ne kerülhessen ilyen helyzetbe, mint én. 

És hogy hogyan tovább? Folytatom az edzést és biztos vagyok benne, hogy néhány nap múlva ismét tudok pozitív lenne. De hogy a múlt sérelmeit hogyan és mikor fogom feldolgozni, azt nem tudom. Nem szeretnék és nem is nagyon tudok több pénzt költeni az étrend kiegészítők, edzések , a gyógyszer és a Pécsre utazgatás mellett. Pedig jó lenne egy szakemberhez menni, aki segít feldolgozni ezt a sérelmet. Így maradok a legjobb lélekgyógyászaimnál, a kutyáimnál.