2015. október 6-án két miómát távolítottak el a méhemből a Pécsi Nőgyógyászati Klinikán nyitott hasi műtéttel. Mindent részletesen megírok a műtét előkészítéstől a kórház elhagyásig tabuk nélkül. Ez a cikk az első két napról szól, a műtéti előkészítésről, a műtétről, és a műtét utáni órákról...

Aki nem kíváncsi a részletekre, ne olvassa el ezt a cikket, senkinek a nyugalmát nem szeretném megzavarni. Viszont tudom, hogy mennyire fontos lehet azoknak, akik műtét előtt állnak, hogy tudják, mi vár rájuk. Nem találtam olyan cikket, ahol tabuk nélkül írnak a részletekről, hát most megteszem.

1. nap - érkezés 11 óra körül a kórházba. A recepción rövid várakozás után elkezdődött a felvételem. Először alá kellett írnom egy papírt, amin már nem emlékszem mi volt pontosan, de pl. értékmegőrzés és ilyesmik. Aztán megkaptam a karszalagomat. Hamarosan behívtak a recepció melletti felvételi irodában, ahol átnézték az altatóorvos által kitöltött papírokat és még feltettek néhány kérdést, majd a nőgyógyászati osztályra irányítottak. Ott ismét rövid várakozás következett, majd az osztályos vezető nővér kérdezett ki és bevitte az adataimat a gépbe. Meglepő volt, hogy hogyan szólítsanak, van-e különleges kérésem ételekkel kapcsolatban. Aztán már mutatták is a szobámat, ami egy két ágyas volt és Margit nénivel osztottam meg, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Ezután még egy felvételi következett az osztályos ügyeletes orvos által. Egy pohár üres leves, majd 1 óra után nem sokkal megkaptam a keserűsót. Rá egy órára már indult is a tisztítókúra. Margit nénivel felváltva jártunk a wc-re. Késő délutánra már eléggé fájt a hasam, görcsölt a gyomrom és kicsípte a hátsómat a távozó végtermék. Szerencsére fel voltam készülve nyugtató krémmel és az sokat segített. A délután folyamán kb. 3,5 liter vizet megittam, mivel mondták is, hogy érdemes minél többet inni. Valamikor délután bejött hozzám Bódis professzor megkérdezte, hogy van-e kérdésem a műtéttel kapcsolatban és elmondta, hogy a műtét kockázata az, hogy elveszíthetem a méhemet, ha a miómák annyira szétroncsolták a méhszövetet, hogy nem lehet megmenteni. Mondtam, hogy tudom, de igazából olyan pozitív energia áradt belőle, hogy teljesen megnyugodtam. 7 körül jött az első vérhigító injekció és tűiszonyosként elég nehezen viseltem. Nem sokkal utána jött az első beöntés, amit egy kiszuperált nőgyógyászati vizsgáló széken adtak. Nem esett jól, mert be voltam görcsölve, ideges voltam a szuri miatt és mivel befeszítettem magam, nem akart befelé folyni a víz és fájt is. Aztán hála a kedves nővérkének, túléltem. Aztán rohanás a wc-re, 2 nyomás után annyira rosszul lettem, hogy pánikrohamot kaptam, de szerencsére már megtanultam kezelni. Letérdeltem a fürdő kövére és próbáltam nem elájulni, aztán vissza a wc-re, mert jött a következő adag víz, utána le kőre és ez ment kb. 5 percig, utána már minden oké volt, kiürült minden és a pánikrohamom is elmúlt. Visszamásztam az ágyba és igyekeztem az éjszakát pihenéssel tölteni, habár rettegtem a reggeli beöntéstől. Keveset aludtam, többször ébren voltam, de azért valahogy eltelt az éjszaka.

2. nap - 3/4 5-kor ébresztett a nővérke, hogy menjek a beöntésre. Kicsit féltem, de felesleges volt, mert nagyon hamar lement és nem is éreztem semmit, sőt kifelé is gyorsan távozott. Utána kicsit pihentem, 7 körül lázmérés, vérnyomás mérés, ébresztés. Mondták, hogy pakoljak össze, mert 8 előtt jön a műtős és a cuccaimmal együtt felmegyünk az intenzív őrzőbe, ahol 2 napot fogok tölteni. 3/4 8-kor ért oda, elkísért az intenzívre, ahol már vártak a nővérek. Ki kellett pakolnom mindent, amire szükségem lehet, a többit felcímkézték és elvitték a tároló helyiségbe. Éjjeli szekrény felső polc telefon, töltő, tablet. Alatta tisztálkodási szerek. Alatta a szekrénybe bugyi és egyéb amit szeretnék. Törölköző a szekrényajtóra. Mire kipakoltam már ott is volt a műtős, hálóing marad, bugyi le, séta a műtőbe, ami kb. 20 méter. Egy nagy ajtón át, két orvostanhallgató várakozott mosolyogva, természetesen aláírtam, hogy láthatja a műtétet gyakornok is. Már bent is voltam a műtőben, ami óriási volt (annak tűnt). A nőgyógyászati műtőben, nem műtő asztal van, hanem nőgyógyászati műtő asztal vagy szék, vagy nem tudom minek hívják. Egy orvos, akivel már találkoztam, egy műtős asszisztensnő, egy gyakornok és a műtős volt bent. A műtős mondta, hogy álljak háttal a székhez, vegyem le a hálóinget és elém tartott egy műtéti lepedőt, majd odaadta, hogy nyugodtan takarjam le magam, ha felmásztam. Lábak fel, csizmácska (műanyag zacsi), kikötözés. Ekkor sírtam el magam. Mondtam, hogy nem szoktam ám hisztizni, erre a műtős nevetve mondta, hogy "akkor most se tegye". Erre kínomban nevetni kezdtem. A doki közben elkezdte pakolgatni a szerszámokat, amik baromi nagynak tűntek és csak annyit mondtam, hogy "Jézusom". Aztán ránéztem a gyakornok doktornőre, aki együttérzően mosolygott, valószínű ő még nem tanulta meg kizárni az együttérzést. Közben többször megkérdezték hány éves vagyok. Aztán a műtős asszisztensnő megfogta a kezem és mondta, hogy most meg fog bökni, aztán rácsodálkozott milyen jó vénám van, majd mondta, hogy egy kicsit meg fogok szédülni. A kicsi szédülés azt jelentette, hogy megfordult a világ és lecsukódott a szemem. Majd jött egy férfi, aki bemutatkozott, hogy ő az altatóorvos, ekkor kinyitottam a szemem, majd közölte, hogy most adja be az altatót. Ez volt az utolsó, amire emlékszem. 

Következő kép, hogy erősen ráz valaki, és a nevemet kiabálja, Ildikó, Ildikó, Ildikó. A harmadiknál két kutyám szó szerint kifutott az álmomból és felriadtam. Elég ijesztő volt. Mondták, hogy "kész van", majd megkérdezték hány éves, amire persze válaszoltam, hogy 39. Következő kép, hogy az intenzíves nővér kedves hangon beszél hozzám, hogy "Ildikó, túl van a műtéten". Erre megkérdeztem, hány óra, mondták, hogy 3/4 10, majd nagyon erős fájdalmat éreztem és szóltam, hogy fáááááj. Kérdezték hányas fájdalom a 10-es skálán, mondtam 7-es és már kötötték is be a fájdalomcsillapítót, amitől fél perc múlva sokkal jobban lettem. Hamarosan tudatosult benne, hogy csövek és vezetékek vannak rajtam. Egy katéter, egy dréncső, bal kezemben infúzió, bal mutató ujjamon oxigénmérő, jobb kezemen vérnyomásmérő, mellkasomon tappancsok. A vérnyomásmérő eleinte kb. 5 percenként automatikusan mért. A gép folyamatosan sípolt, ha mozogtam. Teljesen biztonságban éreztem magam, tényleg semmi félelem érzetem nem volt, sőt a kiszolgáltatott helyzet sem érdekelt. Kb. 10 perc múlva már kértem is a telefonomat és hívtam Norbit. Utána egy percet sem aludtam már. Lassan telt az idő, hozták vitték a műtéteseket, 4 nagy műtét volt aznap, a kis műtétek után, azonnal osztályra viszik a betegeket. Volt olyan, hogy kezdett leragadni a szemem, de mindig felriadtam, azt hiszem féltem elaludni. Aztán orvosok jöttek mentek, most jutott eszembe, hogy az egyik nővérke mondta az egyik orvosnak, hogy tachicardiás voltam, de gondolom nem lehetett súlyos, mivel nem írták rá a záróra. Aztán az is kiderült, hogy én nem morfiumos fájdalomcsillapítást kaptam, mint mindenki más. Nekik folyamatosan ment az adagoló, én viszont a műtőben kaptam az oldalamba valamit (úgy értettem, hogy "tap"-ot), ahogy a nővérke mesélte és minden orvosnak megjegyezték, hogy milyen jól bevált nálam. Mellé pedig amikor kértem infúzióban kaptam fájdalomcsillapítót. Ezek szerint gondolom,hogy nem mindenkinél hat ez a valami. A többiekkel ellentétben én egész nap éber voltam, mosolyogtam a nővérekre, orvosokra. A nővérek fantasztikus munkát végeznek, lesik a betegek minden mozdulatát, ha fáj, azonnal adnak fájdalomcsillapítót, ha a telefon kell, odaadják, néhány órával a műtét után hozzák a vizet, szívószálat, segítenek inni. Mindent megtesznek, hogy a nehéz órákat könnyebben átvészeljük. Aztán dél körül kezdtem feszült lenni, mert fogalmam sem volt, hogy megmenekült a méhem vagy nem. 3-ig bírtam és megkérdeztem a nővérkét, aki hamarosan lapozgatott valamit és odaszólt, hogy minden rendben. Rá pár percre megjelent a professzor úr. Mosolyogva megállt mellettem, majd ezt mondta: "Jó hírem van... méhe van, miómái nincsenek." Megköszöntem, majd elsírtam magam, majd megint megköszöntem. Nagyon megnyugodtam én is és a családom is. Aztán nagyon meleg lett, ez volt az utolsó igazán meleg nap, fel is ment a hőm egy kicsit, de aztán kiszellőztettek és vissza is állt normál értékre. A nap további részében sem tudtam aludni és este 7 után kértem egy fél Frontint, ami megtette a hatását. Egész éjfélig aludtam, amikor is felébresztettek a vérhigító injekció beadása miatt. Aztán ismét elaludtam...

A következő cikkben folytatom a kórházi élményeimet, az első felkeléssel, mosdással, evéssel egészen a kórház elhagyásig.