Alapvetően nagyon pozitív beállítottságú ember vagyok, de a miómák megváltoztatták az életemet. Nem lettem negatív, nem hagyom el magam, de olyan érzéseket és félelmeket okoznak, amit csak azok érthetnek, akik hasonló betegséggel küzdenek...

Van egy reklám a tévében a miómákról, biztos sokan ismerik. Valami ilyesmi mondatok hangzanak el benne: "Vajon észreveszik rajtam? Mikor lehetek végre újra önmagam?" Nagyon találó mondatok. Most hogy jobban vagyok a gyógyszertől, kevésbé érzem ezt, de az Esmya szedése előtt pont így éreztem. Mielőtt a miómák miatt leromlott az egészségi állapotom egy örökmozgó, nagy fizikai teherbírású ember voltam és nehéz volt elviselnem, hogy negyed annyit is alig bírok. A tehetetlenségtől nagyon elkeseredett voltam és ez az érzés végigkíséri az egész betegséget. Tehetetlennek éreztem magam akkor, amikor még nem tudtam mi bajom, mert az első orvosom nem vizsgált meg alaposan, így közel egy éven át tudatlanul szenvedtem. Tehetetlennek éreztem magam és nagyon megijedtem, amikor a második orvos diagnosztizálta a miómákat, hiszen semmit nem tudtam a betegségről. Tehetetlennek éreztem magam és elbizonytalanodtam, amikor a harmadik orvos nem adott egyértelmű iránymutatást a gyógyuláshoz. Nagyon féltem, amikor egy vírusfertőzés miatt kórházba kerültem és féltem minden egyes hónapban, amikor nem szedtem Esmya-t, hogy vajon mennyire erős lesz a vérzésem, mennyire leszek rosszul. Minden kontroll előtt féltem, hogy nőttek-e vagy nem a miómák. Minden apró görcs vagy enyhe vérzés megrémít a mai napig, annak ellenére, hogy a jelenlegi orvosom megnyugtatott, hogy sajnos ez a gyógyszer szedése közben előfordul. Minden nap félek, hogy elkapok valami betegséget, ami miatt megint kórházba kerülök. Igyekszem ezeket a félelmeket leküzdeni, nap mint nap harcolok ellenük, ami sokszor nem könnyű. 

A félelmek mellett sok minden mást is érzek, amit szintén csak azok értenek, akik miómával vagy más hasonló betegséggel küzdenek. Érzem, hogy sokan sajnálnak, inkább nem mondanak semmit, de látom rajtuk a sajnálatot. Annak ellenére, hogy nem titkolom a betegségem, nem vágyok sajnálatra, az nem visz előre. Biztos többen gondolták magukban azt is, hogy "Úristen, lehet, hogy soha nem lesz gyereke". És akkor mi van? Csodálatos dolog lehet anyának lenni, de gyermek nélkül is lehet teljes életet élni, lehet boldog az ember.

Egy ilyen betegséget nehéz megélni, mint nő, hiszen a "nőiességünk" csorbulásaként érezzük. Éppen ezért fontos, hogy a barátok és ismerősök ne sajnálkozzanak. Akármennyire erős és pozitív vagyok, akkor sem érzem magam "teljes nőnek" és az a kérdés jár a fejemben, hogy MIKOR LEHETEK VÉGRE ÚJRA ÖNMAGAM?

Holnap lesz a nagy nap, amikor is a Pécsi Nőgyógyászati Klinikára megyek konzultációra. Félelemmel és várakozással telve várom, mit fognak mondani, mikor lesz a műtét és hogy az elmúlt egy hónapban tovább csökkent-e a miómák mérete. Kedves Sorstársaim és Mindenki! Gondoljatok rám holnap és szorítsatok nekem!