Régen írtam, de nagyon jól vagyok. Mintha már ezer éve lett volna a műtét. Ebben a cikkben leírom az első hónap történéseit a műtét utáni naptól...

A műtét utáni első napon hajnali 4 órakor ébresztettek, hogy fel kell kelni és mosakodni menni. Lecsatoltak rólam mindent és mondták, hogy keljek fel. Nagyon fájt a varrat, de felkeltem, kikísértek és egy székre ültettek a mosdó előtt. A nővérke a hátamat mosta le szivaccsal, én meg fogat, arcot mostam. Utána visszakísértek... mindez ruha nélkül, de egyáltalán nem zavart. Aztán el is aludtam. Kb. fél 7-kor keltettek, kaptam még egy fájdalomcsillapító infúziót, aztán hozták a reggelit és kérték, hogy keljek fel. Mivel az éjjeli szekrény bal oldalon volt, balra kellett volna felkelnem, de elsőre nem sikerült, mert iszonyatosan fájt. Sokkal jobban, mint jobb oldalra. Visszadőltem az ágyra és sírtam, majd ismét próbáltam és sikerült, de nagy fájdalmam volt. Miután kibőgtem magam próbáltam enni pár falatot, de nem ment. Aztán visszafeküdtem és vártam a vizitet, amikor is közölték, hogy milyen jól vagyok, mehetek osztályra. Azt hittem ez a világvége, hogy mit fogok csinálni, ha nem lesz, aki kiszolgál. Mire észrevettem már ki is húzták a katétert (egyáltalán nem fájt) és már pakolták is a cuccomat, beültem egy tolószékbe és néhány perc múlva már osztályon voltam. Egy 5 ágyas szobába kerültem, fiatalok közé. Alig bírtam menni, de azért igyekeztem nem túl sokat jajjgatni. Ezen a napon nagyon sokat feküdtem, többször keveset sétáltam. A szobatársak nagyon jó fejek voltak, így az idő is gyorsan telt. Minden nap új szobatársak, új történetek, de a jó hangulat garantált volt. Minden nap egyre többet sétáltam, egyre jobban lettem és egyre kevesebb fájdalomcsillapító kellett. A Pécsi Nőgyógyászati Klinika ápolói fantasztikus munkát végeznek és mindig adnak fájdalomcsillapítót, ami nagyon fontos a gyógyuláshoz. A műtét után 2 nappal jött az egyetlen látogatóm, egy Pécs környéki ismerős, ami nagyon jól esett. Köszönöm Pataki Máriának, hogy ilyen rövid ismeretség után is eljött meglátogatni! 

Közben mindenki azt kérdezgette, van-e széklet, aztán mivel nem volt, kaptam két tablettát. A dréncsövet addig ki sem vették, amíg nem volt széklet, de ahogy lett, már  ki is vették. Ez sem félelmetes, inkább kellemetlen, mint fájdalmas, viszont ahogy megszabadítottak tőle, azonnal még jobban tudtam mozogni. A bal oldalamra még mindig nem tudtam felkelni. Ennek okát később derítettem ki, a vágás bal oldalra kb. 3-4 cm-rel hosszabb volt, mivel bal oldalon volt a nagy mióma. 

A műtét utáni 3. napon, pénteken a viziten közölte a főorvos úr, hogy mehetek haza másnap délután. Szombatra szinte kiürült az osztály, akik ott maradtak velük nagyon jól szórakoztunk. 2 körül végre megérkezett Norbi is és én meg sírva ugrottam a nyakába, ami abszolút nem jellemző rám. Az összes sok-sok hónapos feszültség miatt nagyon érzékeny voltam, a kórházban többször is elsírtam magam hülyeségeken. 3 körül megérkezett a professzor úr, megvizsgált, kiszedte a két darab varratot (a többi felszívódóval készült). Ez sem fájt, inkább kellemetlen volt. Ekkor mondta el, hogy az egyik mióma férfi ökölnyi volt, de szépen ki tudta fejteni, nem maradt bent semmi. Végre hazaindultunk, de a 3 órás autóút elég fárasztó volt, mert igazából ennyit ülni nem volt könnyű. Útközben megálltunk kiváltani a vérhigító injekciót, amit 30 napig kellett adni. Itthon a kutyáim először nem is értették mi van, de aztán elkezdtek örömükben sírni.

Az első hét otthon elég nehéz volt, mert elkaptam egy torokfájós nyavalyát, aztán egyre jobban lettem, egyre többet mozogtam, tettem-vettem. Párom minden nap beadta a szurit, ami legtöbbször egyáltalán nem fájt, de azért néha igen. 3 héttel a műtét után tulajdonképpen mindent tudtam csinálni az emelgetésen kívül. 4 héttel a műtét után lesétáltam az első 2 kilométert, tegnap, azaz 5 héttel a műtét után lekocogtam (csoszogósan) 1 km-t, sétáltam 300 métert, majd még kocogtam 500 métert, végül sétáltam 400 métert. Mindezt 22 perc alatt. És közben néhány erősítő feladatot is végeztem az erdei tornapályán, de nem hasizom feladatokat. A hormonháztartásom biztos rendben van, mert a műtét után 1 hónappal normális hosszúságú és mennyiségű menstruációm volt. Hozzáteszem, mióta hazajöttem a kórházból, barátcserje kapszulát is szedek, az immunerősítők mellé.

Most már biztosan állíthatom, hogy megérte felkészíteni a testemet a műtétre, megérte edzeni... nem tudom, mi lett volna, ha elhagyom magam és nem is akarom tudni. A jövőben is szeretném megőrizni az egészségemet, szeretném március 15-ig ismét lefutni a 4 km-t és elérni a 38-as ruhaméretet (most 40-es vagyok, 3 hónapja 42-es voltam).

A kontroll vizsgálatra is hamarosan sor kerül, utána majd jelentkezem. Aki műtét előtt áll, azt tanácsolom, hogy készüljön rá tudatosan, eddze a testét és lelkét is!